Utószó

Bár nem tudom,van-e még valaki, aki olvassa a blogot - feltételezem, az egy hónapos szünet nem növelte meg exponenciálisan a látogatók számát - és bár vonakokdtam Utolsó Bejegyzést írni, mert az olyan definitív, ahogy mostanában mondani szokás, azért a konvenciók (bár szeretném azt mondani, hogy a közönség nyomására) meggyőztek engem is, úgyhogy, íme! Több prózai poszttal nem valószínű, hogy jelentkezem, hiszen Valenciába Mentem, de már visszajöttem.

Az utolsó éjszakát magányos, szomorkás hangulatban terveztem eltölteni a bőröndökkel, de ezt a tervet keresztülhúzta Gábor, aki átjött megmutatni a pálinkát, amit Erdélyből hozott frissen. Ez természetesen hátráltatta a csomagolás folyását, meg az a 6 olasz is, akik felbukkantak elköszönni tőlem, annak dacára, hogy 3-at közülük akkor láttam először. Végül eljött a drámai búcsú pillanata is, Gábor gondjaira bíztam a hajszárítómat, majd 40 perc rohamalvás után hajnalban végleg elhagytam Alcalde Cano Coloma 6 alatti ideiglenes hajlékomat, s egy orosz-gyűlölő leszbikus taxis kivitt a reptérre. Innentől klisé.

 

 

De legalább diadalmas sikert arattam a kilók felett, és ezúttal egy centet sem fizettem túlsúlyért, muhaha! Végül 13 órával később leszálltam Bécsben, ahová Andris volt olyan jó, hogy kijöjjön elém valami brutális időben, úgyhogy június 20-ára virradóra megérkeztem Budapestre.

És hogy hogyan tovább?

Történetünk főszereplője azóta leállamvizsgázott, bár jelen dátumig diplomáját nem kapta kézhez, mivel - a Sors fintora - hiányzik a spanyol nyelvvizsgája. Azóta egy PR ügynökségnél dolgozik, és ha még egyszer valaki megkérdezi tőle, hogy "Na milyen érzés dolgozó nőnek lenni?" az jó eséllyel 8 napon túl gyógyuló sebesüléseknek néz elébe. Továbbra is vágyik vissza Valenciába, s szeme elhomályosul, ha a jamón vagy a Levante szavakat hallja. Rossznyelvek szerint spanyol akcentussal beszéli a magyart, de ezeken többnyire jót röhög, bár az angolt valóban keveri néha a spanyol szavakkal.
A történet többi szereplőjével aktívan tartja a kapcsolatot, főleg Gáborral és Andrissal, akikkel néha felemlegetik az elmúlt szép napokat egy sör, egy bor, vagy egy háztartási eszköz társaságában.

 

Based on a true story.

A mű sikerére való tekintettel a kiadó komolyan fontolóra vette a folytatás elkészítését, ennek dátuma egyelőre bizonytalan.

T+273

Ennyi nappal ezelőtt este a szituáció hasonló volt a jelenlegihez: nagy halom cucc, 2 bőrönd, a feladat adott. Csak épp most hazafelé pakolok, ami kevésbé izgalmas. Azaz, bocsánat. Izgalmas, mert hétfőn államvizsgázok (hahaha), két hét múlva pedig új munkahelyen kezdek, ezúttal Budapesten. Unatkozni tehát nem fogok.

Ma elbúcsúztam az összes kollegától, targoncástól, raktárostól, igazgatótól, szóval minden embertől - de a várostól még nem tudtam. Vajon sor kerül rá valaha?

Inkább nézzétek a mosolyt az arcomon, amint beszedem a napon megszáradt ágytakarót, mely többnyire a tengerparton bizonyult hasznosnak. 

 

 

Világbéke

A nappaliban olyan hőség van, hogy csak azért nem pöndörödik a tapéta, mert nincs. Lakótársaim 50%-a a kanapén fetreng, és megremeg a szája, amikor visszakérem tőle Basilt, mivel mióta az ő gépe egy boldogabb világba távozott, az enyémről csekkolja naponta óránként non-stop a Facebookot és a Lolcats.com-ot. A másik 50% szorgosan tanul a viaszosvászonnal bevont asztalon (na az például pöndörödik), képernyőjén visszatükröződik leégett arca, ahogy fejtegeti a borzasztó energetikai képleteket és táblázatokat. Jelen van ezen kívül még egy személy (21 éves, francia állampolgár, hiányos öltözetben, különös ismertetőjele az adventi magyalkoszorúra emlékeztető tetoválás a karján, mely papíron biztos jobban nézett ki). Nem értem, amit beszélnek, de tudom, hogy vicceket mesélnek, egy-egy szót még én is elkapok, c'est bon, c'est fait, és persze időnként putain!

A lakás egyébként ragyog, mint még talán soha, mert tegnap sikeres kisérletet tettünk arra, hogy a tulajnak is tetsző állapotba hozzuk, bár a homok valószínüleg fizikailag eltávolíthatatlan a padlóról. A forró szellő lágyan lebegteti a Valenciai zászlókat a szobában, melyek kedélyesen szeparatista hangulatot kölcsönöznek a szobának.

Észreveszem, hogy a metróállomás épülete mögött pont látszik egy pálmafa. A horizontot félkész házak és daruk szegélyezik - lehetett valami abban az ingatlanipari lufiban, na.

Közben előkerül egy doboz gabonapehely, és bekapcsol a tévé is, hiszen már megy a meccs. Furcsa, hogy csak egy reklámblokk van, de akkor viszont legalább 6-szor adják le a spanyol csapatot buzdító szpot valamelyik variánsát:

A szpot üzenete elég egyértelmű: PODEMOS! (=Képesek vagyunk rá). Úgyhogy ettől hangos mostanában az utca.

Félidő van, úgyhogy a tömegek megindulnak a konyha felé. Megint eltelt egy nap.

Utolsó napok

Szombaton megtartottuk búcsúbulimat, Hollandiából érkezö sztárvendégek megjelenésével. A helyszín a tengerparti sétány volt.

 

 

Ennyien ünneplik, ha elhagyom a várost.  A megjelentek között akadt továbbá csílei genetikus, ismeretlen kopasz lány, a spanyol UPV-s mentorom, akivel most találkoztam másodjára, talpig felöltözött francia lányok, sortot-pántos topot viselö olaszok, szóval mindazok, akikkel az elmúlt 9-8-7-6-5 hónapot töltöttem (ezalól kivételt képez a kopasz lány). Mondhatom, hogy elég jól sikerült, és még csak nem is sírtam el magam, a várakozásokkal ellentétben.

A társas összejövetelt megelözöen pedig kihasználtuk azt, hogy 30 fok köré kúszott a hömérö higanyszála, úgyhogy azt tettük, ami a "tengerparti döglés" legpontosabb definíciója, ahol a legnagyobb fokú aktivitást a hátról hasra fordulás jelentette, természetesen a fürdés után. Közben csendben emésztett a düh, hogy az utolsó hétvégémen bír elöször ilyen jó idö lenni 5 hét szakadó esö után. 

A heti programom pedig föleg csomagolásra korlátozódik, ma jön a tulaj megszemlélni, mennyire laktuk le a lakást, még holnap köszöntöm az engem váltó Gábort, aki ezúttal Romániából érkezik ipari mennyiségü szilvapálinkával. Szerdán jön a finálé, azaz a Harc a kilókkal c. pszichothriller 1-3 amikor is az ittlétem alatt felhalmozott ingóságaimat igyekszem 20 kilóra redukálni, majd csütörtökön reggel 7.40-kor nézz, nézz az ég felé, mert lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhön száll, és irány Párizs.

Egyébként egy hét múlva államvizsgázok. 

Sztrájk!

Úgy hallom, otthon a média azzal van tele, hogy Spanyolországban és Portugáliában milyen komoly problémákat okoz a kamion-stop. Megnyugtatom azokat, akik esetleg aggódnának értem, hogy ne tegyék, mert pánikra semmi ok. Mindenki nyugodt, mint egy tehén. Csak épp nincs mit ennünk.

Csak viccelek. Ennünk van mit, csak épp a kínálat minimalizálódott, mivel az emberek mindent felvásároltak a szupermarketekből. Nem volt tömeg egy percig sem, csak szép csendben elfogyott minden. Nincs friss hús, tojás, hal, Campobueno márkájú félzsíros tej, Consum-füstölt lazac és Cortes márkájú víz - az alapvető élelmiszerek. Lanjarón márkájú víz például még halmokban állt, pedig árban szinte nincs különbség - messzemenő marketing-következtetéseket lehet tehát levonni :)

Közben a valenciai BKV (mostantól: VKV) is sztrájkol amikor eszébe jut, már 5 hónapja. A VKV mindent teleplakátolt azzal, hogy nem ért egyet a sztrájkkal, meg sokan mások is kifejezték ellenvetésüket. Közben már hatodik hete szakad az eső. Szóval túl pozitív hírekkel nem szolgálhatok, de a legszomorúbb mind közül, hogy egy hét múlva mindezt itt hagyom.

Zajlik közben a foci EB is, úgyhogy az estéket a tévé előtt töltjük, néha felhangzik egy-egy feláborodott "Putain!" vagy egy lelkes "claaaaaasse!". A fogadások témája nem csak egy-egy meccs, hanem az is, hogy megérkezik-e másnap francia lakótársunk új bankkártyája, miután két hónapja elvesztette, és azóta várja, hogy megküldjék az újat. 

Propagandafilm

Maradandót alkottunk, lám!

Azaz, ez még Erasmusos félévünk termése, Escritura Audiovisual c. tárgyunk féléves követelménye, avagy VLC immár mozgóképen is. A szinkron nem én vagyok, hanem egy kolumbiai.

 

 

Valencia, szeretlek

Szóval itt járt Steven a hétvégén, aki megdöntötte a repülőkésés rekordját, miután a pontosságára olya' büszke brüsszeli Ryanair járat 9 órával a tervezett után szállt fel, fedélzetén a belga miniszterelnökkel, és még a magyar gazdasági helyzetről panaszkodunk. Így intenzív városnézést nyomtunk, és újból rá kellett jöjjek, hogy Valencia az földi paradicsom, és pont.

 

Ritkán fordul elő, de nem találok szavakat arra, hogy mennyire csodálatos. A Barrio del Carmen, az óváros, a képen a Plaza de la Virgen, még mielőtt a pucér biciklisek ellepték volna, az, hogy a tengerpart csak egy köpés, hogy egyszerre metropolisz és mediterrán kisváros, hogy a Művészetek és Tudományok Városa olyan, mintha számítógépes grafika lenne, és hogy a kikötőben akkora hajók vannak, hogy már messziről látni...és próbálok nem gondolni arra, hogy már csak jövő csütörtökig vagyok itt. Lejár ugyanis a szerződésem a betoncégnél, és vár rám az államvizsga, úgyhogy 19-én hazatérek Párizs és Bécs érintésével. A repülőjegy megvásárlásakor tekintettel voltam a környezetre is és támogattam a fák ültetését, 2 euróért nektek is ajánlom.

 

Tisztelgés Archie munkássága előtt, avagy a visszatérés

Minden jónak vége szakad egyszer, így a szigorlataimat letve elérkezett a visszautazás napja, melyet ezúttal Párizs Párizs Beauvais repülőterén keresztül teszek meg.

Most Archibald nyomdokaiba fogok lépni, aki méltán híres különféle repülős, repülőteres, majdnemlekésős kalandjainak megénekléséről, és én is ezt fogom tenni. Ha van olyan, hogy lóbádzset repülőtér, akkor a beauvaisi a definiciója. Az érkezést és az indulást egy információs bódé választja el egymástól, és a helyet jól jellemzi, hogy még Beauvais településre is csak óránként mennek a buszok, 2 és 8 között pedig egyáltalán nem. A gépből kiszállva az első amit megpillantottam, egy kedélyesen felcsapott BUCAREST feliratú tábla volt a repülőgép orra előtt. Várakozás céljára kb 20 db széket tartanak fent, de egyvalamivel nem spórolnak, és az a légkondi. Mive kb 16 fok lehetett odakinn, maximális teljesítményen működtették. A szolgáltatásokat tekintve rendelkezésre áll egy darab bolt, és egy étterem, melyhez képest a Nyugati aluljáróban található Burger King luxusnak számít. Néhány Wall Street Journalt meg BusinessWeeket olvasó, palmtopról csevegő öltönyös erőlködik a komoly businessman látszatát kelteni, de ha annyira komoly businessmanek lennének, akkor mindezt a Charles de Gaulle-on tennék, és nem a Ryanair bázis fapados reptéren.

Eme földi mennyországnak közel sem nevezhető helyen kellett tehát 6 és fél órát töltenem, de szerencsére nem jutottam el odáig, hogy unalmamban a padlólapokat számolgassam, mert még a ferihegyi boardingnál sikeresen összefutottam egy hazatérő valenciai jogász sráccal, aki Budapesten volt Erasmusos, így sorstársra találtam. Így a délután azzal telt, hogy spanyol felirattal néztünk meg részeket a Supernatural c. sorozatból, illetve azzal, hogy megtanítottam neki azoknak a városoknak a nevét, ahol az elmúlt egy évben járt.

Így el is röppent az a 6 óra, és ő elment becsekkolni, én addig - csomag híján - egy pan au chocolattal kezeltem magam a nap megpróbáltatásai után, majd visszatért, nagyban szidalmazva a Ryanairt, akik 300 eurós túlsúlyt állapítottak meg második, 25kg-s bőröndjére. De ennek kifizetésére nem került sor, mivel a nap hősévé válva mondtam, hogy adjuk fel az én nevemre, így csak a 25 eurós díjat kell kifizetni.Persze, ha több üzleti érzékem lenne, ügyesen megtaláltam volna a 300 euró és a 25 EUR közötti legmegfelelőbb árrést, de morálisan megkérdőjelezhetőnek tűnt volna lehúzni egy szegény csóró Erasmusost.

Ez a procedúra azonban nem kevés sorbanállással és ide-oda rohangálással járt, így sikerült 40 perccel az indulás előtt beállni a biztonsági ellenőrzéses sorba, mikor már a kapuhoz kérték a kedves utasokat. A sor persze orbitális méretű volt, és amíg kétségbeesetten próbáltunk előretörni, csatlakozott hozzánk 4 mexikói is. Ők mind nagyon póruljártak volna nélkülem, mivel 6-unk közül egyedül én nekem esett le, hála frankofón lakótársaimtól felszedett tudásomnak, hogy a "Válonsz?" nevű kiáltozások a sor elején Valenciát jelentik (dehát a franciáknak mindenre külön szavuk van, ahogy egy bölcs ember mondta), és azt, hogy aki oda utazik, az soron kívül. Úgyhogy utolsóként csak beestünk a gépbe, ahol a Pablo nevű utaskisérő már igencsak idegesnek tűnt (juteszembe, a WizzAir nem tudom, honnan szerzi a férfi utaskísérőit, de ezúton jelezném nekik, hogy kiszedett szemöldökű, melírozott hajú szolizott srácokat rózsaszín ingben mutogatni furán veszi ki magát). Szóval 7 órával már a gép indulása előtt ott-tartózkodva is sikerült majdnem lekésni a gépet.

Közben megtudtuk, hogy a mexikóiak Maastrichtba tartanak, de gyorsan rábeszéltem őket Budapestre is, amit alkalmi útitársam lelkesen megerősített.

Budapest ugyanis pazar az évnek ebben a szakában!

Hódolok a hobbimnak

 

 

 

Destination: Budapest

Megérkeztem! Egy 2 órás Valencia-Liverpool repülőút, egy 4 órás várakozás a liverpooli reptéren...

 

 

...és még egy 3 órás repülőút, és megérkeztem!

Azóta itt vagyok, és készülök a szigorlataimra. Többnyire. :)